Benedict Wells: És véget ér a magány
2018.12.26. 21:06
"A nehéz gyerekkor olyan, mint egy láthatatlan ellenség: soha nem tudhatjuk, mikor sújt le ránk."
Emiatt a mottó miatt vettem meg, olvastam el. Letehetetlen, de az elején, közepén megijedtem, mennyire pontosan írja le a nehéz gyerekkor természetrajzát. Hogy ez ennyire pontos képletként működik, megírt forgatókönyv? Aztán ijesztő lett, végül szörnyű.
A szerető családban növekvő Liz, Marty és Jules élete tragikus hirtelenséggel megváltozik. A testvérek intézetbe kerülnek, ahol eltávolodnak egymástól. Liz és Marty a maga módján alkalmazkodik az új környezethez, Jules, a történet elbeszélője azonban magába zárkózik. Egyedül a még nála is magányosabb Alvával köt barátságot, és csak évekkel később jön rá, mit is jelent neki a lány. Felnővén mindhárman azt hiszik, sikerült feldolgozniuk a traumát, ám a múlt sebeit nem olyan könnyű begyógyítani. Jules az apjuk álmát akarja görcsösen megvalósítani. Marty sikeres emberként kényszercselekvések rabságában él, az ellenállhatatlan Liz kínzóan szorong a csalódásoktól való félelmében. Jules végül találkozik élete szerelmével, s ezzel új fejezet kezdődik az életében: véget ér a magány, a férfi rátalál önmagára, és talán a testvérek megint közelebb kerülhetnek egymáshoz.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.