A múlt nyári egyik nagy kedvenc sorozatom volt a Wayward Pines, úgy- hogy - még ami sosem volt, az eredeti trilógiát is elolvastam. Persze, amit igazán kerestem benne, végül nem találtam meg, abban a formában, ahogy elképzeltem. És lehet, hogy nevetséges, minden ellenére, azt gondolom, hogy van valami a Wayward Pinesban, ami felemelhetné. Mégpedig ha ötletet adna valakinek egy szépirodalmi műhöz.

Amit én láttam/látok benne/mögötte, ami megfogott: az ember tökéletes elveszettsége. Nem gondoltam volna, hogy néha előfordulhat, hogy amit keresek, azt egy valószínűleg tiszavirág népszerűségű és valójában nem túl értékes regényben találom meg. Pont így érzem magam én is Budapesten, mint a wayward pinesiak. Nekem is van valamiféle falam az aberráltak ellen, de nem olyan erős, nincs benne magasfeszültség. Engem is az otthontalanság és az éhhalál fenyeget a külvilágból, de még magamból is.

Mivel az első évad szinte feldolgozta a teljes trilógiát, el sem bírtam képzelni, mi lesz majd a másodikban. Igazából a trilógia végéhez nem adott többet, mint hogy egy évadon át próbált pontot tenni arra a történetre, amire a regény kb. egy oldalon ugyanezt rövidebben megteszi.

Budapesten ki van plakátolva 1-2 helyen a sorozat, habár a jóég tudja, hol adják. Jól esik ránézni, amikor megyek, vagy jövök munkából - olyan magányos vagyok, ez úgy tűnik nálam ebben a sorozatban realizálódik - mármint persze csak a fejemben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.