Álmomban Kaszahara Mei voltam.

Kaszahara Mei úgy tűnik nem én vagyok, én nem töltöm semmittevéssel a napjaimat (habár, amit teszek semmit sem ér), nem foglalkozom azzal, kicsi-e a mellem vagy nagy (hát jó, ha nagy lenne, lehet inkább a Dunába ugranék), talán a világban töltött helyemmel igen, és a halállal is (pedig nincs értelme).

Kaszahara Mei titokban talán szereti a Okada Torut (a szintén semmittevéssel foglalkozó jogászt), aki egy kút mélyén meditálva próbál közel kerülni a feleségéhez. Bosszantja is a lányt, mert látszólag nem fél semmitől, nem fél a haláltól. Ezért megleckézteti és elviszi a kútba lógó kötelet, hogy ne tudjon kimászni a férfi. Napokig otthagyja éhezni, de nem azért, mert végezni akarna vele. Számára annyira hatalmas és erős a halál létezése, hogy vagy bele kell őrülnie, vagy bele kell halnia a töprengésbe. (Okada a kötél hiányától függetlenül természetesen nem a halálról gondolkodik a kútban). Ebből úgy tűnik bosszantóan különbözőek, lehet, hogy így van, de attól még össze vannak kötve valamiképp, például álmukban hallják egymás kiáltását.

Egyébként utálom az idézeteket, de csak ma, megengedem magamnak.

Csak a munka létezik számára, ami a hegyekben mindenki másnak csak átmeneti, neki nem.

Szóval, mindenképpen átmeneti állapotnak érzik a gyári munkát.
Ám nekem nem az. Nincs énnekem semmiféle átmeneti szabadságos időm. Honnan is tudnám, hogy hová jutok majd innen? Esetleg zsákutcába kerültem volna? Lehet, nem? Ezért aztán – őszintén megmondom – nekem nem túl kellemes időtöltés ez az itteni munka. Nekem csak az marad, hogy teljesen beleéljem magam. Amikor parókát készítek, nem is gondolok másra, csak arra, hogy parókát készítek. Komolyan veszem a munkát, odafigyelek, folyik rólam a víz az igyekezettől.

Szorong, egyedül van.

(Velem ez mindig előfordul, vagy csak fáradt vagyok olyankor? Éjszaka sose tudom a nevem sem, sem, hogy hol vagyok, ijesztő; szóval ilyenkor pánikolok).

Kurbli úr! Engem néha nagyon, de nagyon elfog a szorongás. Éjjel felébredek, egyedül vagyok, mindenkitől több száz kilométernyi távolságban, vaksötétben és teljesen kilátástalanul. Ilyenkor sikítani tudnék a félelemtől. Esetleg Kurbli úr is így van ezzel? Azon töprengek, hogy ugyan hová tartozom én? Lázasan kutatok az agyamban az emberek után, akikkel összeköttetésbe kerültem, és a nevüket sorolom. Természetesen Kurbli úr is közöttük van. Meg az ösvény is, a kút is, mellette a gyümölcsfával, mind szépen felsorakozik bennem.
Meg a parókák, melyeket saját kezűleg készítettem, ugyanúgy, mint a fiú, akinek az emlékét lassan összerakom magamban. Az ilyen csekélységek (persze Kurbli úr nem csekélység) segítenek abban, hogy visszatérjek a rettegésből a valóságba.

Kényszerképzetei vannak.

Én most például azt kényszerképzeltem álmomban, hogy Kaszahara Mei vagyok, de azért pofákat nem vágok.

Figyeljen, Kurbli úr, magán még nem hatalmasodott el valami kényszerképzet? Nem dicsekszem vele, de rajtam nagyon. Gyakran rám jön a bolondóra. Legrosszabb, amikor egészen úgy dolgozom, hogy közben képzelgések felhője vesz körül. De hát a munka egészen egyszerű, nem látna rajtam különösebb változást, csak a környezetemnek kellemetlen, ha pofákat vágok. Nem tudom, de az is lehet, hogy fennhangon beszélek magamhoz. Nem szeretem, amikor elhatalmasodik rajtam, de nem tudok ellene védekezni, egyszer csak szembekerülök vele, rám szakad, mint a havibaj. Ha beállít, nem lehet egyszerűen elküldeni, mondván, hogy „most nem érek rá, talán majd máskor”. Remélem, Kurbli urat nem zavarja, hogy néha Kumikónak képzelem magamat. Elvégre nem akarattal, szántszándékkal csinálom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.