Nem tudom, létezik-e valójában a hysteria siberiana nevű betegség, ami a szibériai parasztokat sújtja. Ami azt jelenti, hogy dolgoznak, dolgoznak, aztán meghal bennük valami, gyalog elindulnak nyugat felé, és addig mennek, míg holtan nem rogynak össze. De amúgy ez a betegség maga a könyv történetének szimbóluma.

A regény Hadzsime életét meséli el tinikorától a harmincas éveinek végéig. Szerintem ebben a könyvben ő az író maga, ugye erre utal több önéletrajzi utalás, mint minden regényében, nem mintha irodalomtudós lennék, így marad ez az én szerintemem. Hadzsime, viszonylag jómódban, egy kis városban nőtt fel, ahol a legjobb, és sokáig egyetlen barátja egy Simamoto nevű lány volt. Simamoto szintén egyedüli gyermek volt, aki rossz lába miatt bicegve járt. A két gyerek mindig együtt volt, beszélgettek és Simamotoék lakásán zenét hallgattak. Aztán más iskolába kerültek, Hadzsime családja pedig el is költözött a környékről és ez a barátság, vagy első szerelem megszakadt. Hadzsime megházasodott, két kislánya született, és gazdag, de üzleteiben nem feltétlenül tiszta apósa segítségével dzsesszbárokat nyitott. Közben persze Simamotot sosem tudta elfelejteni, házassága előtt minden lányban őt kereste, de később is sokat gondolt rá, habár nem érzi magát boldogtalannak.

Aztán egyszercsak felbukkan a bárjában Simamoto és minden megváltozik.

Mintha azt sugallaná a könyv, hogy mindenki számára létezik egy igazi társ, és ha már megvan, akkor senki más nem lehet tökéletes. Vagy csak ezt hisszük? És ez a ragaszkodó hit lenne a nem szibériai ember hysteria siberiana-ja?

Ugyanakkor vannak olyanok, mint Izumi, akik végérvényesen megbántódnak és kiüresednek, kitaszíttatnak a társadalomból. De ez a szál igazán nem kerül kibontásra ebben a történetben.

Számomra egészen hihetetlen Simamoto felbukkanása, de nem is az, hanem az egész személye olyan homályos, inkább valami képzelgés. Azt gondolom, Hadzsime inkább szenved hysteria siberianaban, vagy valami hasonlóban és igazából 36 éves korára elindul, hogy meghaljon.

A könyv nem zárul semmi jóval, pontosan ezek az utolsó mondatai:

Bemegyek a szobájukba, fölemelem a takarójukat, megsimogatom alvástól meleg testüket, és bejelentem az új nap kezdetét. Ezt kell tennem. De valahogy képtelen voltam felállni az asztaltól. Elszállt belőlem minden erő, mintha valaki a hátam mögött kihúzta volna belőlem a dugót. Két tenyerem közé fogtam az arcomat.

Ennyi és nem több. Nincs kimondva, de szerintem Hadzsimének itt elfogy az ereje és nem tudom meghal-e, de hogy nevezhetjük ezt követő életét életnek, vagy amit elképzelünk a jövőjére, az minden csak nem az a teljesnek nevezett élet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.